|
– A kovász bejött, jó mélyen bele is süllyedt...
– Pedig eleinte észre sem vettem, mi történik az országban. Sárbogárdra a forradalom híre először egy ukáz formájában érkezett meg október 23-án reggel, le kell állítani minden rendezvényt. Elkezdtem telefonálgatni, a tekerős telefonnal ráment a napom. Mivel dologtalanná váltam, másnaptól csak kártyázgattunk, így huszonhetedikén is. Egyszer csak fegyverropogásra lettem figyelmes.
– A híres sárbogárdi pártházi csata.
– Melyben a harmadtitkár lábon lőtte magát... Amúgy utóbb az volt a szerencsém, hogy akkor nem voltam akcióközelben. Mire kiértem, már hatalmas tömeg hömpölygött a főtéren, a pártházban pedig mindent szétdobáltak. Ott tudtam meg, mi is zajlik éppen Pesten. S erről eszembe jutott, meg kell akadályozni, hogy nálunk is tragédia történjen. Felvetettem, alakítsunk polgárőrséget.
– Nemzetőrséget.
– Az már a második ötlet volt. S mivel az idea tőlem származott, szóltak, írjam össze, ki hajlandó csatlakozni. Estére kilencvenhatan voltunk.
– És gyüttmentként megválasztották parancsnoknak.
– Rajtam maradt az irányítás, elfogadtak vezetőnek. Hatfős járőrcsoportokat alakítottam ki, két-két civil, rendőr és katona, a főnök előbbiek közül került ki. S készíttettem mindenkinek karszalagot. Nem is történt semmi a faluban.
– November négyig...
– Hajnali fél négykor már a KGB foglya voltam... Előző este ruszki harckocsik jöttek, de nem az amúgy ott állomásozó két ezredből, hanem idegenek, Joszif Sztálinok, ahogy akkor nevezték őket. És le volt csukva a forgótornyuk, amire korábban sohasem volt példa. Megálltak a főtéren, s kiabáltak: Jöjjön ki a parancsnok! Kimentem, mondtam: Druzsbá! (Barátság – a szerző). De már vittek is a járási pártbizottságra. Onnan pedig a kapitányság fogdájába, majd egy teherautó hasaltatva a tolnatamási katonai börtönbe.
– Mivel vádolták?
– Ekkor még nem derült ki. Csak megint feldobtak egy teherautóra, s 23 óra alatt kivittek Ungvárra. Ott kerültem össze jónéhány somogyi forradalmárral. Ott ért a karácsony, aztán visszavittek Budára a Fő utcai bíróságra.
– Jól megkocsikáztatták...
– És még nincs vége. Másnap már Fehérváron voltam a Szabó-palotában, mely a forradalom előtt az ÁVH megyei központja volt. Ott tartottak január közepéig, aztán hazamehetem a szüleimhez Abára.
– És azt hitte, megúszta ennyivel...
– Főként, hogy apám mutatott egy kazal Népakaratot (a Népszava akkori neve rövid időre – a szerző). Amiben az amnesztiáról írtak, meg hogy senkinek sem lesz bántódása. Ehhez képest három nap múlva gépfegyveres pufajkások jelentek meg a háznál, anyám el is ájult. S bevittek Sárbogárdra, ahol huszonkettőnket zártak össze egy konyha méretű helyiségben. Guggolva aludtunk... Aztán két hónap múlva Kistarcsára kerültem, majd újabb két hónap múltán Fehérvárra, megint csak a Szabó-palotába.
– És megint elengedték?
– Majdnem ott maradtam örökre... Isteni csoda, hogy beszélgethetünk, ha nem öröklöm a nagyszüleim szívósságát...
– Megverték?
– Nyolc részeg karhatalmista tiszt szórakozásból vert és rugdalt. Egy idő után szájzárat kaptam, beszélni sem tudtam, de nem is érdekelte őket, nem vallomást akartak, csak élvezkedtek. A vádirat enélkül is elkészült, egy hat plusz kételemis ügyész írta. Az ügyvédem, aki a család barátja volt, csak annyit mondott, amikor elolvasta: Gyerek, tudom, nem vagy szívbajos, de ebből öt kötél lóg ki...
– Szerencsére nem így történt.
– Tóth István bírónak köszönhetően. Nagyon emberséges volt, három évre ítélt, majd a tárgyalás után odament anyámhoz, s csak annyit mondott neki: élete legkeservesebb ítéletét hozta meg...
– Bátor ember!
– Nagyon ráfázhatott volna! Aztán másodfokon éppen annyira ítéltek, mint amennyit addig letöltöttem, így 58 áprilisában szabadultam.
– S eljött Somogyba.
– Előbb a seregélyesi diákkonyhán dolgoztam, aztán az Erdei termék Vállalatnál lettem művezető, papíron. Amúgy például nádat arattam szerte a Dunántúlon. Akkor költöztünk Somogyacsára, s itt ért egy telefon, menjek be Kaposvárra a pártbizottságra. Kiderült, a darvaspusztai tanárpárost elhelyezték máshová, kellett valaki, s az acsai tanácselnök beajánlott. Persze rábólintottam.
– Pedig nyolc osztály összevonva nem kis feladat.
– Ezt akkor „elfelejtették” közölni... Nem is volt egyszerű, de rettenetesen szerettek.
– Mégis otthagyta őket.
– Tizennégy év után a család, elsősorban a gyerekek miatt váltani akartam. Nem tetszett, hogy ingázniuk kell a középiskolába. Mivel addigra szakmailag jó nevem lett, több helyet is ajánlottak, végül Osztopán mellett döntöttem, mivel ott lakást is kaptunk. Itt is éppen tizennégy esztendőt tanítottam, majd nyugdíjba mentem.
– Mint pedagógus. Viszont belevettette magát a közéletbe.
– A rendszerváltás után úgy éreztem, képviselni kell az ötvenhatosokat. A megyében megalapítottam a Nagy Imre Társaságot, s tagja lettem majd egy tucat fogolyszervezetnek. Mert alakultak szép számmal. Ötvenhatosból csak Somogyban három létezik, mert mindenki valami tisztségre pályázik. Békeidőben mindenki parancsnok akar lenni. Ötvenhatban bezzeg kevesebben voltunk...
Forrás(sonline)
|
